La Famiglia történész Iroda

Most már a képtárról szeretnék beszélni. (felvétel: 03:37) Az valami szörnyű, milyen állapotban volt. Először is: több helyen lyukak tátongtak a falán. Egyébként ez meg is van nekem örökítve: Jeges Ernő festőművész barátom lerajzolta kérésemre a képtár akkori állapotát. Oldalfala is ki volt lyuggatva. A tető több helyen átszakítva és a kertje, az teljesen feldúlva. Különböző bombakráterek... Lovak hullája tömegestül hevert minden felé... S hát ami belül, a termekben volt, arról jobb talán nem is beszélni. Az én szobám pl. az, ott tartottam... Gondoltam, ha képtárban hagyom az irataimat és céduláimat, közismert dolog, hogy aki könyvet ír, annak rengeteg cédulát kell készíteni különböző könyveket átnézni és a megfelelő adatot, amit összevág azzal a könyvvel, amivel foglalkozik azzal a témával, azt cédulákra lefektetni és ebből lesz aztán a könyv. Azért szokták mondani, hogy a tudósnak tulajdonképpen csak jó ülőkéjének kell lenni, más nem is nagyon kell ahhoz, hogy könyvet tudjon írni. Defacto nekem volt egy szerződésem, hogy a Budapest történetét, már a művészetének a történetét XIX.-XX. században én írom meg. Ma is meg van a szerződésem, ehhez rengeteg újságot, könyvet néztem át. Ezek a cédulák ott egy óriási, nagy barokk szekrénybe voltak bezárva. Ezeket a céduláimat teljesen szétszórták. Az még hagyján lett volna, hogy szétszórták. Érthetetlen módon, legalább 50 rakás - hogy nevezzem - hevert, amit teljesen beszennyezték az irataimat. Többek közt az íróasztalom közepén is volt egy rakás. Az asztalomon is minden ki volt borítva. Minden irat, a kis kézi vertheim szekrényem teljesen szét volt verve... Ami benne volt, azt elvitték. Hát... Nem is ecsetelem tovább... A képtárban lévő képek, főleg az aktok, azok sokat szenvedtek. Mert az aktokra, mint célokra lövöldöztek. Főleg a kebleket nagyon kedvelték... A képtárnak a képei nagy részben a bazilika pincéjébe voltak elhelyezve. Ez egy nagyon érdekes história, de ezt csak később fogom elmondani. Ott csak azok maradtak, amelyek a szobákat díszítették és úgy gondoltuk, hogy mégis, amik, egy pár kép, egy képtárnak a falán lóg, talán nem fogják bántani. Tévedtünk. Mindenesetre nem csak az ottani képeket, hanem a bazilika pincéjének is az egyik részlegét feltörték és onnan is nagyon sok képet elvittek és ott is az aktokat keresztül lövöldözték. Különös módon kedvelték az aktokra való céllövést. A feladat az volt tehát, hogy a képtárt helyre hozni, valahogy rendbe hozni. Egyrészt veszélyes volt, hogy beállhat esetleg a meleg idő és azon kívül én nem úgy csináltam, hogy minél hamarabb meginduljon a képtár élete, újból haza hozhassuk a képeket a bazilika pincéjéből, hogy megindulhassanak a házi koncertek, amelyeket - bátor vagyok megjegyezni - én kezdeményeztem. A későbbi híres, Károlyi Kerti hangversenyek lesznek, azok az én előterjesztésemre indultak el. Az akta valahol most is ott fekszik a Fővárosi Levéltárnak az aktatárában. Azt javasoltam, hogy a Fővárosi Zenekar ott hangversenyeket rendezzen. (felvétel: 08:16) Az volt a szerencsém, hogy nagyon jó és egészen - merem állítani - baráti viszonyban voltam Morvay Endre alpolgármester úrral, aki a főváros újjáépítésének volt irányítója. Elmentem hozzá és felhívtam a figyelmét arra, hogy milyen fontos lenne, hogy a főváros egyik intézménye lenne a legelső, amelyik belekapcsolódik a rendes (nem érteni a szót 08:46) megnyitná a kapuit a közönség számára és azon kívül hangversenyt lehetne rendezni... Milyen nagy propaganda lenne ez a főváros számára. Morvay ezt teljes mértékben megértette és azonnal elrendelte, hogy az egész körzet összes lakója mind köteles közmunkával a képtár körüli szemetet elfuvarozni. Mert akkoriban lovak nem voltak, a kocsikat az emberek húzták és vitték bizonyos, kijelölt helyekre a törmeléket. Így töltötték fel pl. a várnak a törmelékével a Vérmezőt. A Vérmező egy kb.. 1 méter mélyen feküdt a város szintje alatt, azt teljesen feltöltötték a várnak a törmelékei. Ezeket a törmelékeket aztán nem tudom, hogy hova, de úgy gondolom, hogy a Dunába hordták. Jó barátom volt azon kívül a Fővárosi Kertészet akkori igazgatója: Gönczöl Vilmos. Ő azonnal óriási erővel neki látott a Károlyi Kertnek a rendbehozásához. Eltüntették a krátereket, bombatölcséreket. Újra felszórták a belső udvart sóderrel. Szereztek székeket. Én pedig, amikor a takarítás megtörtént és a kőművesek a tetőt meg az oldalfalakat rendbe hozták, azonnal hazaszállíttattam a bazilika pincéjében lévő képtári anyagot. Büszkén emlékszem vissza, hogy az első nyilvános kiállítást és nyilvános hangversenyt augusztus havában, tehát Szent István, illetve hát, ma már alkotmány ünnepének, valamelyik (nem tudom, előtte, vagy utána való napján, utána kéne nézni a pontos adatoknak), a Fővárosi Képtárban rendeztük. Ez egy óriási munka volt. Nem mulaszthatom el, hogy óriási hálával ne emlékezzem itt Morvay Endre alpolgármester úrra, mint tanácsnokomra: Némethy Károlyra, aki mindenben a legmesszebb menően támogatott, hogy ezt a célunkat, miszerint: a képtárat megnyissuk, kiállítást rendezzünk és a Fővárosi Zenekar hangversenyét elindítsuk, ebben mindenben segítségemre volt. Úgy anyagiakban, mint főleg, hát akkoriban ugye anyagiakban kevésbé tudtak segíteni, hiszen akkor már megindult az Oltványi (Ártinger ) Imre-féle csodálatos, azt hiszem világtörténelmi méretben is utolérhetetlen infláció. Itt meg kell állnom egy pillanatra, hogy bemutassam Oltványi Imrét. Az ő pénzügyminisztersége idején zuhant le a magyar pengő olyan mélyre, hogy egyszerűen képtelenség volt bármit is vásárolni. Az ember beült a vendéglőbe, hogy megigyék egy pohár sört, akkor még volt annyi pénze, hogy beülhetek, mert még kifutja a hárommillió, ötmillió pengőből, ami a zsebemben van. De megtörtént, hogy ha elüldögéltek és elbeszélgettek, mint ahogy én is Pista barátommal és kompánival történt, hogy elfeledkeztek magukról és későn tértek észhez, addigra úgy felment a sörnek az ára, hogy nem tudták kifizetni és ott kellett hagyni a barátomnak az aranyóráját zálogba, hogy valahogy kiegyenlítse a tartozását. A pénz értéke annyira, olyan rohamosan hanyatlott, hogy arra egyszerűen nincs kifejezés. Ezzel most kicsit előre szaladtam és tulajdonképpen Oltványiról akartam pár szót ejteni. Nem tudom, a lexikonok hogy említik. Mindenesetre a legérdekesebb karrierek egyike az övé. Baján született. Oda is ajándékozta a gyűjteményét a bajai múzeumnak, azt hiszem, hogy ez a törzse a bajai képzőművészeti anyagnak. Ott volt kereskedő segéd. Az a fajta ember volt, aki éjjel-nappal olvasott. Állandóan nyugtalanította az, hogy még ezt sem olvastam el, ezt is meg kell ismernir... Szóval, egy végtelenül cselekvő, szorgalmas ember volt. Ezt el kell róla ismerni. Hogy aztán ő hogyan került Pestre? Hogyan vette el egy bankvezérnek a lányát? Azt már nem tudom. Ennyire nem ismerem részletesen a sorsát. Defactoo: elvette egy bankvezérnek a lányát, az kinevezte a... Nem... Nem a Rózsának... Rózsa a Nemzeti Galériának volt az igazgatója... Valakit... Salzberger vagy... Nem tudom már, kit vett el. Ennek következtében kinevezték az egyik banknak az igazgatójával, de olyan állásba, ahol tulajdonképpen egy szinekúrát kapott. Akkor szokott rá arra, hogy - egyrészt pénze is volt -, hogy elkezdett művészettel foglalkozni. Az irodalommal úgy látszik: jól lakott. Elkezdett dilettáns módon művészettel kacérkodni. Kritikákat írt. Mindenkit lehetőleg megtámadott, lehengerelt. Ezért magyarosította Attingerről Oltványira a nevét. Azon kívül belépett a Kisgazda Pártba. Addig könyökölt ott, amíg valami, egész magas pozícióba jutott. Amikor a választások után a kisgazdák hatalomra jutottak, akkor ő - lehet, rosszul is emlékszem: a Paraszt Pártnak. Nem... Mégis a Kisgazda. Defakto… Pénzügyminiszter lett, azután svájci követ, ezután Szépművészeti Múzeum főigazgatója és mindenütt megbukott. Mint pénzügyminiszter megcsinálta a legnagyobb inflációt, ami valaha volt, mert volt 19 után is infláció, de az nyomába sem ér annak, ami nálunk volt 45 után. Amikor azután, mint pénzügyminiszter megbukott, akkor az jutott eszébe, hogy Svájcban nagyon jó követ lehet. Ki is nevezték, aztán valami kémkedési ügybe keveredett, amiben része volt másoknak is, több nevet nem akarok említeni. Elég az hozzá, hogy ott kellett hagyni a követségi állást. Akkor, valahogy kikönyökölte, hogy a Szépművészeti Múzeum főigazgatója legyen. Ezzel az állásával is teljesen csődöt mondott. Végül nyugdíjazták és, hogy mi lett vele később, nem tudom. Ám talán minden idők legváltozatosabb karrierjét futotta be. Érdekes, soha nem nyugvó, törtető, erőszakos, de mindenkibe belekötő ember: ez volt Oltványi Imre. (Felvétel 18:10) nem érteni a szót. Végig kísérni az események menetét már történelmi szempontból. Nekem nem az a célom, hogy a történelmi időket részletesen, a változásokat, a különböző erőviszonyokat ecseteljem. Inkább egyes, kisebb epizódokat. Azt pl, hogy a Kisgazda Pártból lett polgármester Kővágó József. Ő egy roppant rendes, elég nyers modorú polgármester volt. Az is mindennel, amivel csak lehetett, segített bennünket. Akkoriban jártak a Képtárban, miután már teljesen rendbe jöttünk és tökéletesen helyre hoztuk azt. A régi tisztaságában és fényében csillogott. Ezt büszkén merem így mondani. Hiszen többen is, külföldiek is megnézték. Annyira tiszta volt és annyira rendben tartottuk. Kővágó József idejében és korábban is nagy fogadásokat rendeztek a Képtárban. Volt egy reprezentatív helységük. Megfordult mindenki. A korábban, a 45 előtti időkben a fasiszta időknek a nagyjai, koronaherceg, Róma főpolgármestere, Berlin főpolgármestere, a nevére nem emlékszem. 45 utáni legelső időkben Mindszenty József pl. Az első fogadáson ő is részt vett, amivel tulajdonképpen a felszabadulást ünnepeltük. Rajk László, Rákosi Mátyás. Ők is itt rendezték a fogadásaikat. Úgyhogy volt alkalmam, ha nem is egész közelről ennek a kornak az embereit látni és úgy ahogy megismerni. (Felvétel 20:34) Most, hogy így emlékeim közt tallózom nagyon nehéz. Főleg feljegyzések hiányában, azok is ottvesztek az ostromkor a Képtárban. A sorrendet megtartani nehéz. Úgyhogy talán elbeszélésem rapszodikusnak tűnik és nem is fog mindenben teljesen, pontosan, időben egyezni. De az események, amiket elmondok, azok itt történtek őszintén és minden túlzás nélkül mondom el azokat. Az ostrom utáni szörnyűséges állapotok közepette valakinek kellett lennie, aki rendet teremt. Valakinek, aki rendkívül erőszakkos és nagy szervezőképességű. Azt el kell ismerni, hogy a kommunista párt akkori vezetői jól választottak, amikor Vass Zoltánt jelölték ki. Ő lett az újjáépítési kormánybiztos. Páratlan energiával, eréllyel fogott hozzá a város újjáépítéséhez, főleg Pest újjáépítéséhez. Mert az a különös helyzet állt akkor elő, hogy a hidakat a németek teljesen céltalanul és értelmetlenül felrobbantották, Pest és Buda egy ideig szinte külön életet élt. Budának külön adminisztrációja volt. Pl. ebben az időben nem kinevezett polgármestere, de vezetője Némethy Károly volt, az én szeretett főnököm, Budapest Székesfőváros kultúrtanácsnoka. A pesti oldalt viszont teljes hatalommal és a rá jellemző erőszakossággal Vass Zoltán uralta. Nem ismert kíméletet. Kihajtotta az embereket az utcára. Mindenkinek dolgozni kellett. Emberek vontatta társzekerek, teherkocsik vitték a törmeléket. A rendezés nyomán el is indult az élet. A romoktól megtakarított kapualjakban már megjelentek az első kereskedők. Kínálták portékáikat: lehetett ezt is, azt is vásárolni. Bár mindennek rendkívül nagy ára volt. Sőt! Már tulajdonképpen akkor megkezdődött az, miután senki sem bízott a pengő értékében és értékállóságában, hogy csak cserével lehetett valamihez hozzájutni. (Nagyanyú kiegészítése felvétel: 24:02) Úgyhogy az élelmiszereket, mint előbb említettük, hogy már alig maradt valami... Azokat csak úgy lehetett beszerezni, hogy ruhákat adtunk értük. Följöttek batyuzó parasztok, vagy pedig pestiek mentek le és árulták így a piacokon az élelmiszert. De csak ruhaneműért. Egy ingért adtak 2 kg zsírt. Ami óriási. Egy férfi ingért természetesen, azt is jó állapotban. A női ruháknak az értékei jóval kisebbek voltak. Azt vidéken nemigen használták. De akkor cseréltük el az óráinkat, amik szerencsésen megúszták. Csak úgy, hogy megmaradjon: mit ért akkor az élelmiszer. Az én svájci aranyórámért kaptunk 5 kg lisztet, 2 kg kenyeret, 2 kg ócska zsírszalonnát és még valami kenyérmorzsát, amit kenyérnek nem nagyon lehetett nevezni, de mégis valami volt. Jenőnek az órája jobban kelt el, mert azt a Donát, a mi kereskedőnk talán hálából azért, hogy a lánya az előző évben nálunk bujkált, 5 kg zsírért cserélte el. Így lehetett akkor valahogy élelmiszerhez jutni. S azon kívül aztán lassacskán felbukkantak mindenütt az aranybeváltók, ahová az aranyláncokat lehetett elvinni. Szeletekben lecsíptek belőle annyit, amennyit az ember éppen fel akart vásárolni. Azért kifizették a napi árfolyamot, ami persze napról napra nőtt, ahogy csökkent a pengő értéke. Azért az ember gyorsan bevásárolt, mielőtt elvesztette volna az értékét. Azon kívül hát a háztartásban a legnagyobb problémát talán az okozta, hogy először nem volt se vizünk, se villanyunk. A gázról nem is beszélve. Még szerencse, hogy előző évben elővigyázatosságból beszereztünk egy csikótűzhelyt. Így legalább azon tudtunk főzni. Már amennyire én tudtam főzni ilyenen, mert sosem voltam ahhoz szokva csak gázhoz és villanyhoz. De mégis lassacskán bele szoktam abba is. Azonban a vízért még jó ideig le kellett járni a szomszéd ház kútjához, csak onnan tudtunk felhozni. Mert mire a budapesti vízvezetéket rendbe hozták... Bár ahhoz képest, amennyi pusztulás volt, aránylag elég gyorsan ( kb.. két hónap múlva) legalább lett a házmesteréknél, folyt a víz és a csatornák is rendben voltak. S kb.. három hónappal az ostrom után már följött a házba is a víz. Ez Vass Zoltán érdeme volt. Rendkívül gyorsan ment a helyreállítás. Ahhoz képest, amilyen borzalmas pusztulás volt. Mert amikor először kimentünk a házból, azt hittük, hogy évekre lesz szükség, hogy itten valahogy rend legyen. Igaz, hogy mindannyian részt kellett, hogy vállaljunk a nagytakarításban, de annak meg volt az eredménye. Azon kívül a villanyt is elég hamar rendbe hozták. A leszakadt vezetékeket újra rendbe hozták. A házba kb. egy hónap telt el, amíg újra villany volt. A legtovább a gáz tartott, ami talán ősz lett belőle, mire a gázművek is tudtak gázt adni. Érdekes volt az is, hogy vasúti kocsikon szállították, azon hozták, azokon jegyre kimérték a burgonyát, amit vidékről behoztak. Úgyhogy ez mégis valami élelmiszert biztosított nekünk. Továbbá: jegyrendszert vezettek be. Nem általánost, de a gyerekek számára és terhes anyáknak - hiszen akkor ebben érdekelve voltam - naponta két deci tejet kaphattunk. Igaz, hogy azért 6 órakor már sorba kellett állni, mert nem volt annyi tej, mint jegy. Azon felül, az ún. akkor Stefániának hívták, ma Zöld Kereszt a Csecsemővédő otthon szintén osztott ki kisgyerekek számára tejbedarát cuclis üvegben. Fejenként két cuclis üvegnyi adagot adtak. Délutánonként oda mentünk el. A gyerekeknek 4-5 deci tej biztosítva volt naponta. Sokkal inkább, mint a kenyér. Kenyeret még jó sokáig nem tudtunk kapni. Legfeljebb, ha liszthez jutottunk, saját magunk sütöttünk a tűzhelybe kenyeret, ami nagyon gyenge volt, ami sokkal inkább lepény. Valamelyest lángost lehetett sütni még. De a lángos, persze száraz lángos. A zsír teljes hiány volt. Úgyhogy annak volt talán a legnagyobb értéke, azon felül a sónak. Mert arra nem gondoltunk mi sem, bár mindenből beszereztünk - azt szerencsére nem vitték el tőlünk a sót, egy pár hónapra való tartalék volt. Az képviselte a legnagyobb értéket akkoriban. (Nagyapú folytatja felvétel: 30:19) Vass Zoltánra újra visszatérek, mert ennek a korszaknak ő az egyik legérdekesebb és merem állítani: a legértékesebb figurája. Annak ellenére, hogy, mint ember enyhén szólva érdesnek nevezhető. Nekem volt érdekes esetem vele. Egy szép napon megjelent két orosz katonatiszt a képtárban. Nekem jelentették, hogy végig járták a termeket, utána bejöttek hozzám. Kijelentették, hogy a képtárat lefoglalják laktanyának! El lehet gondolni a rémületemet. Akkor már a képtár majdnem teljesen rendben volt. Építészetileg már a tatarozás elkészült, csak még az anyag nem volt ott, a bazilika pincéjében tároltuk. Úgyhogy hát bizony a hajam égnek állt, mikor hallottam, hogy holnaputánra költözzünk ki: az orosz katonaság megszállja az épületet. Rohantam a városházára. Mentem a főnökömhöz, aki már akkor átjött Budáról, Némethy Károlyhoz. Jelentettem, hogy milyen veszély fenyegeti a képtárat. Némethy azonnal felállt, gyere Vass Zoltánhoz! Mondta. Bementünk. Titkár bejelentette Némethy Károlyt. Bement. Egy idő múlva engem is behívtak. Éppen egy tanácskozás folyt a polgármester szobájában (akkor már polgármester volt Vass Zoltán, újjáépítési népbiztosból már polgármester lett.) Hölgyek, urak, elvtársak, illetve elvtársnők ültek mindenfelé a szobában. Vass rám nézett: "Maga az, aki ilyen könnyen becsinál?" Drasztikusabban fejezte ki magát, de nem akarom szó szerint idézni a szavait. Azt mondja: "Nézze, így kell ezt elintézni!!!." Megfogta a telefont, tárcsázott. Elkezdett igen erélyes hangon oroszul beszélni, majdnem kiabálni. Aztán csend lett, annyit mondott oroszul azt hiszem, hogy rendben van. Letette a kagylót. "Nem fogják elvinni a képtárat, így kell ezt elintézni és máskor ne csináljon be!." Én nagyon meglepődtem és röstelkedtem is a sok férfi és nő előtt, nem válaszoltam. Nem tudtam semmit sem mondani. Különben is örültem, hogy megszabadulunk a megszállástól, illetve attól, hogy a képtárat a katonaság céljaira felhasználják. Szó nélkül kimentem a szobából és tényleg... Nem jöttek az oroszok, többé nem mutatkoztak. Egyetlen alkalommal sem, illetve hát: jöttek és amit találtak valamit, azt vitték. Úgyhogy jó ideig még nem mertem az anyagot áthozatni. Nem sokkal a teljes rendbehozatal előtt mertem csak, amikor már tényleg olyanok voltak az állapotok, hogy nem kellett félni attól, hogy amit áthozatok a bazilika pincéjéből, azt azonnal tovább viszik. (felvétel 34:09) Az első kiállítást, ahogy már említettem is az ostrom után a fővárosi képtárban én rendeztem munkatársaimmal. Ekkor természetesen megjelentek a minisztérium és a város urai, többek közt Vass Zoltán is. Körül járta a termeket és egyszer csak rohannak hozzám, hogy rögtön menjek Vass Zoltánhoz! Azt mondta, azonnal küldjék hozzá azt, aki ezt rendezte. Oda mentem hozzá, végig mért: "Maga csinálta ezt, elvtárs?" Mondtam: "Igen, én rendeztem és a munkatársaim." "Azonnal állíttassa össze a listát, külön jutalomban részesítem valamennyiüket! 24 órán belül kérem a névsort!." Ezen nem csodálkoztam, mert ismertem Vass Zoltán természetét. Rengeteget követelt, de ugyanígy jutalmazott is, ha valakit méltónak talált arra. Össze is állítottam a listát természetesen olyan arányban és úgy, ahogy azt mi már megszoktuk. A főmunkatársak és altisztek között elég nagy pénzbeli összegbeli különbség van. Azt gondoltam, hogy aki rendez, mégis csak többet érdemel, mint aki kizárólag fizikai munkát végez: felakasztja a képet és segít. Én is végeztem fizikai munkát. Ide-oda hordtam rendezés közben a képeket. Néha még tartottam is, amikor felhúzták az akasztózsinóron, de bizony annak a rendezése közben éjszakába nyúlóan dolgoztunk. Legnagyobb meglepetésemre, mikor megjelent a határozat, az összes összegek teljesen meg voltak változtatva. Minket körülbelül ugyanannyival jutalmaztak, mint az altiszteket. Ez volt az első találkozásom a szellemi munkának az alábecsülésével, ami hát talán az első időben különösen nagy mértékű volt. Azt hiszem, azóta már rájöttek a kommunizmus vezetői is, hogy a szellemi munkát nem lehet egészen egy nívó alá venni a fizikai munkával. Ez volt Vass Zoltán! Ő még akkor lehet, hogy minden vonatkozásban tartotta magát ahhoz, hogy a munkás ugyanannyit érdemel, mint aki irányítja a munkákat. Vass Zoltánról talán még azt lehetne nagyon érdekes epizódként elmondanom, hogy amikor megvált a polgármesterségtől és miniszter volt, akkor már Goda Gábor, a későbbi író (bár azt hiszem, korábban is újságíró lehetett, nem tudom, honnan bukkant föl), ő volt Némethy Károly helyettese, de hát helyettes: értsd alatta, hogy mindent ő intézett, mert Némethyt teljesen félreállították. Átjött egy szép napon Goda Gábor és azt mondja nekem: "Jenőkém - mert roppant mézes-mázos beszédű volt - láttad, hogy Vass Zoltán most, hogy elmegy, elhagyja a várost, valamivel, ha nem is jutalmazni, de hát valamivel meg kell ajándékozni. Én arra gondoltam és Vass Zoltán nagyon benne is volt, hogy Ferenczy Károlynak a kavicshajigáló című képét, ami több kiadványban is szerepelt egy reprezentatív képe volt a képtárnak, hogy azt adjuk oda." - mondotta Goda. Mondom: kedves Gábor, ez mégis képtelenség, hogy a képtárnak egyik legfontosabb remekművét odaajándékozzuk... Akármilyen nagyok az érdemei is Vass Zoltánnak, ezt akkor is elismertem, ahogy most 30 év után is elismerem. Óriásiak voltak az érdemei, de ezt mégse tehetjük. Hát jó, mondta, holnap visszajön és beszél Vass Zoltánnal. Másnap jön, azt mondja: "Végig néztük ma délelőtt a képtárat. Azt mondta, ha nem lehet a kavicshajigálók, akkor legyen Mészölynek az Akarattyai partok című óriási méretű tájképe! Ami mellesleg nem is a mi tulajdonunk volt, így nem is volt mit tovább adnunk, így azt sem adhattam oda. Hát ez abszurdum, hogy én semmit nem akarok odaadni. Mondtam neki: "Kérlek szépen, ajánlottam különféle képeket Kernstokkot meg más, nem ilyen nagy értékű, de olyan műveket, amik komoly, szép alkotások. De mégsem reprezentáns művei a képtárnak." Erre nagyon mérges lett Goda és azt mondja: "Nem volt rá precedens, nem volt rá példa, hogy valakit a főváros képpel jutalmazott? Vagy adott ajándékba, mikor itt járt?" De - mondtam, két ízben is adtunk ajándékba képet az előző korszakban. Kérdezi, kik voltak azok? Válaszom szerint: egyik Mussolini, másik Hitler. Erre Goda égtelen dühbe jött, elvörösödött. Kirohant az ajtón és úgy bevágta azt, hogy azt hittem, megreped a plafon. De azért nem hagyta abba a dolgot. Tovább is, amint hallottam: mikor már később engem utcára tettek, akkor oldotta meg a Vass Zoltán ajándék képét. Molnár Józsefnek a Capri kertészlány című igen szép és nagy méretű festményét ajándékozta Goda Gábor, az utódom, aki a képtár vezetője volt, Vass Zoltánnak. Meg kell jegyeznem azonban, hogy az a kép, amit mi még Csánky idejében korábban a főváros Mussolininek és Hitlernek ajándékozott, két egész jelentéktelen kép volt. Az egyik egy Bár Móricz festmény, a másik Bosznai Istvánnak egy tájképe. Tehát olyan jelentéktelenek idéző jelben, hogy a fővárosi képtárnak legalább 20-30 db festménye állt rendelkezésre. Ebből különféle hivatalokba kihelyezve is és bent a raktárban is látni lehetett belőlük. Nem olyanok tehát, melyek a képtárat reprezentálták volna. A képtár már teljesen rendben volt. Híre terjedt, hogy Károlyi Mihály meg akarja látogatni a volt palotáját, amelyet tudomásom szerint a főváros megvásárolt tőle. Nem vagyok az összeggel tisztában, de jó nagy summát vágott zsebre és a palota és annak a benne lévő tükrök, pamlagok, csillárok berendezése teljesen külön választódott, amikor a város megvette a palotát tőle magától. A többi vagyontárgy, a birtokai és az egyéb ingóságai, azok a Gróf Károlyi Hitbizományi Gondnokságnak a fennhatósága, illetve felügyelete és kezelése alá kerültek. Egy időben, mielőtt a képtár odaköltözött volna, ott is székelt a főbejárattól jobbra lévő termekben, volt a Gondnokságnak az irodája. Szóval híre terjedt, hogy Károlyi meg akarja látogatni a palotát. Egy szép napon tényleg kivágódott a szobám ajtaja és egy magas, elegáns, de igen arrogáns megjelenésű férfi rontott a szobámba. Mint később kiderült, a titkárnőmet a botjával, ami egy nagy bunkós bot volt, egyszerűen félre lökte...Nem mutatkozott be, nem mondott semmit, csak rám ripakodott, hogy: "Ki maga?!" Bemutatkoztam, megmondtam, hogy ki vagyok, a képtár igazgatója. Erre égtelenül, magából kikelt arccal és ordítva mondta: "Szóval maguk azok, akik engem kifosztottak!." Rögtön tudtam, hogy ez a finom modorú úriember nem lehet más, mint Károlyi Mihály. Aki ekkor már sarkon is fordult és nagy léptekkel elindult kifelé, a kijárat felé. Akkor lépett be éppen Goda Gábor és Károlyi felesége Andrássy Katinka grófnő. Goda elképedve hallotta, hogy Károlyi még csak ezt ordította, hogy mi fosztottuk ki mindenéből... Én meg akkor már elvesztettem a türelmemet és majdnem olyan hangon, mint ahogy ő, visszakiabáltam: "Nem fosztottuk ki magát semmiből. Amit én átvettem, az itt is van. Menjen ki a termekbe... Ott megtalálja a pamlagait, a csillárait, a tükreit..." Bár tudtam, hogy ezt a város megvette. Közben Goda Gábor hátul rángatta a kabátomat és sugdosta, hogy az elnök, az elnök... Andrássy Katinka nem vesztette el a fejét, közénk állt. "Jól van, kérem, menjünk ki a termekbe." Ez volt az utolsó tényleg hosszú szó. Kimentek hármasban. Végig járták a termeket. Én többet Károlyi Mihályt nem láttam.