La Famiglia történész Iroda

Gyerekkoromról szívesen beszélek. Ki nem beszél szívesen a gyermekkoráról? Olyan ember nincs! Annak ellenére, hogy nagyon elromlott az I. világháborúval már 14 éves koromban nagy nyomorba kerültünk. De hiába. A fiatalság az fiatalság. Vele járó pofonokkal és szekundákkal mást is jócskán kaptam. Nem szerettem általában magolni és tanulni olyasmiket, amik nem érdekeltek. Így pl. matematikát, fizikát mélyen utáltam így ma is. Érdekel ma már a fizika, de a matematika most sem. Szerencsémre nem is kellett tanulnom, mert egy olyan bölcs tanárral kerültem össze, akit Lojzi bácsinak neveztünk (Baumgartner Alajos). Érdemes is róla pár szót mondani. Rómában voltam akkor, az első évet töltöttem. Meg szoktuk venni és meg is kaptuk az ott élő magyaroktól az újságokat. S nézem az Est című lapot. Az egyik főcím az volt: „amikor több száz férfi sír.” Hát mondom, ez mi? Elkezdem olvasni. Meghalt Baumgartner Alajos, az I. kerületi Attila utcai Fiúgimnázium matematika tanára. A János Kórházban halt meg. A halálos ágyánál több száz férfi állt sorba, kigyűrűzött a sor a villamos sínekig. Úgy adták szájról-szájra a hírt, hogy Lojzi bácsi még él. Lojzi bácsi már elvesztette az eszméletét… S mikor meghalt, általános csend lett, könnyezés. Félelmetes. A szeretetnek az ilyen megnyilvánulása nagyon-nagyon ritka. Pedig hát sokat vitatkozom Ilikével azon, hogy jó tanár volt-e. Tudni illik, neki az volt a metódusa, hogy csak azokkal tanult, akiket érdekelt a tárgya. Azokat maga köré gyűjtötte a táblához,és messze a tananyagon túl, az integrális differencia fellegei között száguldoztak, miközben mi.. Én pl. futballtréningre jártam, aztán volt, aki hegedűórájára készült, mások kártyáztak, mindenki csinálta azt, amit akart. Ha volt egy jó könyvem, regényem, azt olvastam. Soha még csak nem is kérdezett ki engem. Nem is próbált erőltetni. Azt mondta: „Úgy veszem észre, semmi hajlamod a matematikához, megadom az elégségest, s azt hiszem, az életben nem is lesz rá szükséged.” Tényleg nem is volt szükségem még a szorzásra, osztásra sem. Igazán nem tudom elképzelni, hogy a mérnökökön kívül erre valakinek szüksége van, hogy az élete folyamán másodfokú egyenletet meg tud-e fejteni, vagy akár egy első fokút, nem is szólva a magasabb matematikáról. Szóval mondom, sokat vitatkozunk Ilikével, mert azt állítja, hogy nem jó tanár az ilyen. De hát az az újságcikk és ez az óriási szeretet, ami körül vette Lojzi bácsit, bizony azt bizonyítja, hogy nem lehetett rossz tanár. A családom? Ősi tabániak voltak, már a nagyapám is ott élt meg a nagyanyám is. Tulajdonképpen nem voltak rácok, bár a Danovics, az horvát név. Eredetileg német anyanyelvűek voltak, pl. a nagyanyám. Édesanyám is nagyon jól beszélt németül. A szomszédok, ha eljöttek a régi, tabáni öreg nénik beszélgetni, mert édesanyám nem járt sehova, zárkózott lény volt. Olyan helyen akart lakni, ahol senki nem lakott a házban. Csak templomba járt vasárnap délelőtt, este pedig a várkápolnába. Nagyon tisztelte azt a papot, aki később esztergomi kanonok lett. Én nagyon jókat aludtam a prédikációin. Mindig elvitt a kápolnába, szeretett volna papot nevelni belőlem. Istenem, hát tudomásul vettem, hogy papot akar nevelni belőlem, elmentem vele, mit is csinálhattam volna mást? Idus otthon maradt, állandóan tanult. Nem kell mondanom, hogy mindig szín jeles volt. Én annál kevésbé, ebből sok konfliktus lett. Annyira, ha a bizonyítványomat nyárra haza hoztam – tabáni földszintes házban laktunk, utcára nyíló három ablakkal -, mindig nyitva voltak. Meghoztam a bizonyítványt, szépen bedobtam az ablakon, s elvonultam. Jó pár óra múlva érkeztem haza. Mikor már mamika, az édesanyám tudta, hogy nekem otthon kéne lennem, mert bizonyítvány osztási nap van, áttanulmányozta az elégségeseket, gyenge volt a bizonyítvány. De az első mérge elmúlt, így többnyire megúsztam a pofonokat. Említettem előbb is, hogy mamika nagyon magányos valaki volt. Nem szeretett emberekkel pletykálkodni, beszélgetni. Állandóan csak dolgozott és imádkozott. Ez volt az élete. Nagymamám is ugyanilyen imádságos lélek volt. Ha volt egy kis szabad ideje, vasárnap, máskor nem igen volt, akkor egy nagybetűs imakönyvet vett elő, mert nagyon megromlott a szeme – most is meg van az a régi imakönyv. Feltett két okulárét, mert eggyel nem látott már, leült a sámlira és ott imádkozott, ezt idézőjelben mondom, mert végig bóbiskolta az egész délutánt imádkozás helyett, annyira fáradt volt szegénykém. Elég nehéz idők voltak. A Tabán egy külön kis világ volt. Nagypapám 1904-ben halt meg. Akkor változott meg az életünk és vettük ki a Magasics házat. Magasicsok voltak a leggazdagabb tabáni polgárok. Óriási tehenészetük volt és szőlőjük. Egészen addig, amíg ki nem haltak. Nagy földjeik, komoly birtokuk volt vagy tizenkét házuk a Tabánban és környékén. Ők még szerencsésen megcsinálták, hogy eladták a házaikat még a kisajátítás előtt itt valahol a Ménesi úton építettek egy villát. Ám elég furcsán festettek mindketten a nő is, férfi is. Sült parasztok voltak, alig tudtak magyarul beszélni. Furcsán festettek abban a csodálatos villában. Összkomfortos, emeletes villát építettek. A szó szoros értelmében milliomosok voltak. Tőlük béreltük ezt a házat, 800 korona volt a bére. Tulajdonképpen a Tabánnak a szívében feküdt, mert az Arany Kakas utca, Bocskay Tér, ez volt a Tabánnak a szíve. Ott volt az iskola valamikor egy egy emeletes épület a szomszédunkban. Mamika még oda járt iskolába. Aztán akkor építették, amikor én iskolába mentem. Nem tudtam veszekedni a parasztokkal. Úgy kértem őket, hogy: „legyen szíves, tetejezze be az asztagot”… S röhögtek rajtam, mint ahogy ma a gyermekeim vihognak mikor azt mondom, hogy menjetek tanulni. Láttam, hogy nem nekem való. Különben is abban az időben volt az, hogy Trianon miatt ide özönlöttek a Felvidékről, Délvidékről, Erdélyből a gazdatisztek, s természetesen azokat helyezték ide. Láttam, nem nekem való. Elhatároztam, hogy megpróbálok valami mást, de hát nem ment az olyan egyszerűen, mert pénzt kellett szereznem hozzá. A Magyar Általános Takarékban helyezkedtem el, mert akkor végzett a nővérem. Utolsó évében volt és kellett nagyon sok pénz jegyzetekre. Akkoriban főleg jegyzetekből tanultak, és elhatároztam, hogy elmegyek állást keresni. Ez is jellemző az én egész furcsa, véletlenektől irányított sorsomra, hogy ugyanaz nap, amikor behívtak a bankba, ugyanaz nap kaptam meg az értesítőt, miszerint felvettek a Gazdasági Akadémiára tanár gyakornoknak. Annak szívesen elmentem volna. Annak Magyaróvárott volt a kiképző részlege, de akkor még két évig kellett volna tanulnom mindegyik tantárgyból egy évig, letenni a vizsgát. Utána gazdasági akadémiai tanár, illetve először tanársegéd, aztán tanár lettem volna. Tehát, miután ugyanaznap pénzkereső állásba behívtak, elmentem bankba. Ott aztán a legpocsékabb helyre helyeztek. Dobáltak jobbra-balra. Végül egy rettentő goromba, de alapjába véve egy meleg szívű zsidó főnököm lett, a Halász, és tulajdonképpen annak köszönhetem, hogy történész lettem. Neki és a Miháliknak. Eltekintve attól, hogy Németi Ernő gyerekkoromban Idusnak hozott könyveket, és azokat mindig én nézegettem. Idus szégyellte benne a becstelen szavakat, mind leragasztgatta, én meg próbáltam fölszedni róluk a ragasztást. Én meg lehet, azért szerettem, mert szép figurát láttam, nem tudom. Ezek olyan Freud-i problémák, hogy vajon mi szerepe volt a művészettörténeti hivatásomnak a becstelenséghez. A de facto. Alapjában véve orvosnak jelentettem be magam, mikor elvégeztem a 8 gimnáziumot. Úgy is van beírva az értesítőbe – akkoriban minden évben kiadtak egy füzetet, hogy Kopp Jenő orvos lesz. Aztán a családban összeült a kupaktanács és kijelentették, hogy egy orvos már lesz, hát minek legyen még egy másik? Akkor elég vékony, cingár gyerek voltam. Mamika azt mondta, hogy menjek el Kassára, ott nagyon jó levegő van. Azért is mentem Kassára és nem Óvárra. Ott felvettek a konviktusba, és az első kolokvium után ingyenes helyet kaptam. Így aztán ott végeztem. Illetve nem ott végeztem, mert kidobtak, aztán végül is Keszthelyt végeztem. Na, most megint nagyot ugrottam. A bankban, egy szerencsés tőzsde spekuláció után, amit nem én csináltam, hanem a főnököm. Az egész havi fizetésemet befektette egy Magyar Erdő nevű papírba, s az egy hét alatt a tízszeresére ment föl. S azt eladtam, úgyhogy 10 havi fizetésemet kaptam kézhez. Sok volt… Akkor elhatároztam, hogy újra beiratkozom. Beiratkoztam tulajdonképpen magyar-történelem és művészettörténetet akartam. De az első ember, akibe beleütköztem, az a Mihálik Sanyi volt, akivel együtt jártam első-második osztályba gimnáziumba. Aztán elkerült Kassára, mert az apja a múzeum igazgatója lett. Beleütköztem, s mondta, hogy most nevezték ki. Fél éve tanár, nincsenek tanítványai. Fiúkat akar, mert lányokkal már körül van véve. Tele van gazdag zsidó lányokkal. „Gyere, majd bevezetlek hozzá.” Így kezdődött. Bevezetett. A Gerevich elég savanyúan nézett végig. Nem nagyon tetszettem neki még akkoriban. Nem tudom, miért. De azért fölvett rögtön. Sőt a belső szobában adott helyet. Ez nagy szó volt, mert oda csak a másod-harmad-negyed évesek kaptak helyet. Így kezdődött. Ha már az ember beiratkozik, akkor már akar lenni művészettörténész. De arról aztán fogalmam sem volt, hogy hova kerülök? Mi lesz belőlem? Gerevich nem is így képzelte, ahogy aztán kialakult. Ő azt akarta, hogy az Iparművészeti Múzeumba menjek. Tudta, hogy a Fővárosi Képtár megalakul és a Péter Bandinak szánta ezt az állást. A Franklin vezérigazgatójának a fia volt az első doktora, és azt szerette volna, ha az kerül be oda. Tudta jól, hiszen ma is úgy van, egy induló intézetnél van jövője egy új arcnak. Mikor aztán rákerült a sor negyed éves koromban, Gerevich azt mondta: „Hát, kinéztem magának egy disszertációt. Írja meg az ónedényeket!.” Az én szerencsés ötletemet. Erre nagyot nevetett. Mondta, ha maga annyira akarja, mondja meg, hogy kiről szeretne disszertációt írni. Elmondtam, hogy már kinéztem magamnak Borsos Józsefet, nagyon tetszenek a képei. Egyébként is egy nagyon érdekes sorsú művész. Azt mondta, rendben van, írjam meg. Megtetszett neki. Gerevich először is egy óriási, nagydarab ember volt. Kócos, nagy hajjal, állandóan dohány és hamupiszkos mellénnyel. Egyébként egy ragyogó előadó volt. Az első órája, amit hallgattam az ókeresztény művészetről szólt, ez volt a kedvenc témája. Olyan tűzbe jött, hogy egy óra helyett két órát adott le, úgyhogy le is maradtunk Heklernek vagy kinek – ókori történettanár volt – annak az órájáról. A Heklernek a későbbi feleségének, egy dán nőnek annyira megtetszett az előadás, hogy egy óriási rózsacsokrot küldött neki. Ez volt az első benyomásom. Rendkívül kedves valaki tudott lenni, aztán tudott hidegen is viselkedni, mint a jégcsap. Summa Cum Laude ledoktoráltam. Gerevich felterjesztett az ösztöndíjtanácshoz. 1931-32 évre megadták a római ösztöndíjat, utána még egy évvel meghosszabbították ugyanezt. Tulajdonképpen ez lett a szerencsém. Meg az, hogy az Ambrózi Kala gyerekkoromtól kezdve barátom volt. Amikor ugyanis első éves koromban kint voltam Rómában – mint ösztöndíjas értem az első évet -, akkor Némethyék elhatározták, hogy lemennek Olaszországba és magukkal hozták Ambrózi Kalát. (Felvétel 09:29) Ambrózi Kala Ilikének egy rokona volt, nekem pedig gyerekkori barátom. Németi az én kisebbik főnököm a kultúrtanácsnoka. Ő le is utazott Ambrózival és a feleségével. Szerencsémre Ambrózi írt egy levelet, melyben figyelmeztetett, hogy Némethiné egy végtelen jószívű, de mérhetetlenül goromba nő. Tehát akármilyen gorombaságot mondd, azt ne szívjam mellre, hanem a legnagyobb udvariassággal tegyem meg, amit akar. Meg is érkeztek a pályaudvarra, kiszállt egy csöpp, rendkívül csúnya emberke egy óriási, nagy, gömbölyű nővel. Ez volt a Némethiné. Vártam őket az állomáson. A nő kezében volt egy kis bőrönd. Ki akartam venni a kezéből. Rám nézett, azt mondja: „Mit képzel maga? Mindenkire rá bízom én a kofferomat?” Na, gondoltam: igaza volt a Kalának. Nem szóltam semmit. Nem vettem el a bőröndjét. Némethi persze méltatlankodva nézett a feleségére, hogy így mutatkozik be, amiért engem így legorombít. Végül együtt jártuk Rómát, Firenzét, a Róma környéki tavakat autón. Annyira összebarátkoztunk, hogy Németi be is jelentette nekem, hogy most fog megalakulni a Fővárosi Képtár, akkor engem fog haza hívni, ha olyan gyorsan megalakul, hogy bele esik az ösztöndíjas évbe. Ha pedig nem, akkor a hazajövetel után rögtön jelentkezzem nála, fölvesz. Nem kellett jelentkeznem nála, mert 1933. tavaszán nagy bánatomra – abban az időben bánkódtam miatta -, megjött a behívó parancs, hogy azonnal induljak haza. Némethi egyelőre maga mellé vesz titkárnak. Sanyi a korábbi titkár elment Bécsbe. Engem vesz fel addig titkárnak, amíg a képtárat előkészíti. Aztán a titkárság mellett készítgettem a tervet. 1890-ben elhatározta Budapest Székes Főváros, hogy művészet támogatására egy alapot létesít. Minden hónapban egy bizonyos összegből vásárol. Ez nem volt szervezett, képtárilag értékes gyűjtés, mert az történt, hogy akinek pénz kellett, az egyszerűen elment Némethihez, vagy Liber Endréhez, esetleg aki a kultúrtanácsnok volt, s megvágta egy bizonyos összegig. Leadott egy képet, amit aztán a különböző hivatalokban elhelyeztek. Ám a rendszeres gyűjtés, ami egy képtárnak hasznos, teljesen a háttérbe szorult. Mert az élelmes emberek – neveket nem akarok mondani, pihennek már, meghaltak… - Azok háromszor, négyszer is jelentkeztek, vettek tőlük képeket. Úgyhogy, mikor én átvettem az anyagot, volt 50-60 képük. Viszont voltak olyan mesterek, akik részben nem szerettek kérni, részben annyira jól ment nekik, hogy nem szorultak rá. Ilyen volt pl. Szinyei, Munkácsy… Ilyen volt nagyon sok művész: Gulácsy Lajos. Az volt a helyzet, hogy a képtári gyűjteményeknek óriási hézagai voltak emiatt, hogy nem rendszeres gyűjtés folyt. Hanem, aki jött, az vagy segélyt kapott, ha nagyon rossz festő volt, vagy vettek tőle képet, azt aztán kirakták a hivatalokba. Mikor én átvettem a képtár vezetését, előttem Csánky Dénes volt, ő hagyta rám a dolgokat. Megvette az állam a Károlyi Palotát. Tőlük megvette a város. Ha jól tudom 7.000.000 pengőt fizetett ki a Károlyi Hitbizományi Gondnokság tehát eladta a városnak. Hogy mennyiért, azt már nem tudom. Minden esetre ott állt üresen egy palota. Akkor merült fel a képtár megalakításának a gondolata is. Azt mondták: itt van egy palota. Szép, stílusos keretet fog nyújtani a gyűjteménynek, bár a világítás rossz volt. Nagyon nehezen lehetett kiállítást rendezni. Így aztán elhatározták, hogy oda kerül. (Felv 15:11) Csánky Dénes lett az első főigazgató, akinek nagyon jó összeköttetései voltak a városnál. A Liberrel is nagyon jóban volt, de főleg Szendy Károllyal (Hinterscheck) Az volt a tulajdonképpeni neve, ezt nem volt szabad mondani. Elveszett ember volt, aki ezt emlegette. Polgármester lett éppen akkor, amikor a Csánky elhatározta, hogy képtárigazgató lesz. Csánky Dénes édesapja volt a Csánky Dezső, az Országos Levéltárnak a volt Főigazgatója. Dénes eredetileg festőművésznek készült, aztán az apja behozta, besegítette a városnál a Zichy Múzeum igazgatói állásába, ami teljes szinekúra volt, mert Csánky nem csinált semmit. Mikor átvettem a képtár vezetését, 6 könyv volt mindössze. Egy-két jelentéktelen munka. Egy nem odavaló ember volt, és ráadásul a protekciójával, összeköttetéseivel kivítta, hogy a Szépművészeti Múzeum élére helyezték. Petrovichot akkor mondatták le. Nekem ez szerencse volt, mert annak köszönhetem, hogy ilyen hamar igazgató lettem. De bizony a Szépművészeti Múzeumnak nem sok haszna lett abból, hogy a Csánky Dénes került oda. Tulajdonképpen úgy került a Szépművészeti Múzeum élére, hogy a Hóman Bálintot fiatal korában a Csánky Dezső, az ő apja futtatta. Nagyon érdekesek ezek a régi háttér kérdések, hogy ki, hogyan csinált ilyet. Pl. Gerevich nagyon hálás volt a Mihalik Sanyinak, s az akármit csinálhatott vele, a pocakját veregethette, azt is eltűrte. Azért, mert Mihalik Sanyi édesapja, Mihalik József a Műemlékek Országos Főfelügyelője volt, az futtatta Gerevicset, ő juttatta be a Nemzeti Múzeumba, nagyon segítette a pályája indulását. Ezt sajnos kamatostul visszafizette a Sanyinak. Ugyanígy volt a Csánky Dénes. Csánky Dénes az apja miatt Hómannál kegyben volt, mert Hóman, aki az Országos Levéltárban kezdte, mint történész – azt viszont a Csánky Dezső segítette a karrierhez, a magántanársághoz. (Felv 18:43) Megürült a Szépművészeti Múzeum főigazgatósága, akkor Hóman Bálint tekintet nélkül, hogy odavaló-e a Csánky vagy nem, kinevezte őt főigazgatónak.