La Famiglia történész Iroda

1944. karácsonya szomorú nap volt. Körül zárták az orosz csapatok Budapestet és nem tudtuk melyik órában, vagy melyik napon foglalják el Budát illetve Pestet. Mi azt gondoltuk, sőt, sokan voltak, akik azt gondolták, hogy a budai oldal biztonságosabb, mert ott már karácsony estén az oroszok bejutottak egészen a Zugligeti út végéig. Olyannyira, hogy mikor mi karácsonyi üdvözletül felhívtuk Ilikéék villájában Laciékat, vagyis Emit, ott már egy idegen nő vette fel a kagylót és közölte, hogy senkivel nem beszélhetünk. Erre megpróbáltuk Géza bácsiékat (Bernáth Gézát) Ilike nagybátyját felhívni, aki a Kuruclesi úton lakott. Ő még felvette a kagylót. Kérdeztük, hogy ott vannak-e az oroszok? Azt feleltte: igen, itt vannak! Isszák az italaimat! Ez volt az utolsó érintkezésünk Budával. Budán megállt az ostrom és kiderült, hogy ott sokkal tovább tartott, mint Pestnek az elfoglalása. A várat ugyanis a németek életre-halálra, utolsó emberig tartották. Itt viszont házról-házra haladva az oroszok február 12-én (nem érteni milyen felvétel: 02:00) utakon eljutottak Sándor utca 2-be, ahol laktunk. Annak a pincéjébe, ott az óvóhelyen voltunk akkor már karácsony óta. Közben is történtek izgalmas események. Tudni illik nem tudtuk, hogy hol biztonságosabb. Egyrészt szerettem volna kapcsolatot tartani a Képtárral. Ezért arra gondoltam, hogy annak az óriási pincéjében találunk menedéket. Másrészt viszont jobban szerettem volna otthon maradni. De végül mégis amellett döntöttünk, hogy átmegyünk a Képtár pincéjébe. S tényleg át is költözködtünk. Matracainkat a hátunkon cipelve. De nem sokáig maradtunk ott, mivel az oroszok észre vették, hogy a képtár kertjében egy lovas üteg tartózkodik... Azt tűz alá vették. Olyannyira, hogy az egyik becsapódás következtében a bejáratnál több ember meghalt. Talán még most is ott vannak eltemetve a Károly utcai kerítésnek a tövében. Ugyanakkor kigyulladt a Franklin. Olyan óriási lángokkal égett, hogy attól féltünk, hogy az egész ráomlik a képtárra és azt is felperzseli a tűz. Úgy határoztuk, hogy mégis minden holminkkal együtt visszaköltözünk az otthonunkba, a pincébe a gyerekekkel. Amikor már nekiindultunk hazafelé, érdekes véletlen folytán megmenekültünk a haláltól. Tudniillik otthonunkhoz a képtártól a Károlyi Kerttől egy átjáróház vezetett a Múzeum Körútra. Állandóan azon szoktam közlekedni, amikor a képtárba jártam. Most is arra vettem az irányt, de figyelmeztetett valaki, hogy arra ne menjünk, mert 5 órakor becsukják azt a kaput. El is indultunk a másik oldalra - akkor még Károly utcának nevezték - afelé, hogy megkerülve az épülettömböt kerülünk haza. De épp, mikor elindultunk, helyettesem és titkárnőm Balemánné Turcsány Erzsébet valamilyen okból - már nem emlékszem, hogy miért - utánunk kiáltott és valamit mondott. Ez az idő elég volt arra, illetve figyelem elterelés, hogy megfeledkeztem a Károly utca felé vezető útról és szokás szerűen, szinte gépiesen elindultam az átjáróház felé. Amint annak a kapujához érkeztünk, egy szörnyű detonáció földhöz vágott mindannyiunkat feleségemet, a velünk lévő szolgáló lányt, még akkor tartottuk... Kiderült, hogy a Károly utca sarkán ugyanakkor, amikor odaértünk volna, becsapott két akna és több halott, sebesült maradt utána azon a sarkon, ahol valószínű ugyanakkor mi is tartózkodtunk volna. Tehát ez volt az egyik sorsszerű menekülésünk a majdnem biztos haláltól. A becsapódás után felszedelőzködtünk. A lány annyira magán kívül lett a rémülettől, hogy annak is minden batyuját nekem kellett a hátára venni, őt pedig valósággal haza vonszolni. Hisztériás rohamot kapott. De ez mellékes. A gyerekek már akkor odaát voltak. Előbb átvittük őket a házfelügyelőéknél helyeztük el. Már nem tudom, hogy a házfelügyelőknél, vagy a pincében, ahol a ház lakói már akkor félig-meddig berendezkedtek. Akor még, ha jól emlékszem, nem mentünk le az óvóhelyre, hanem elhatároztuk, hogy ameddig csak lehet, fent maradunk a lakásban. Egész addig, amíg- erre sem emlékszem egészen tisztán - szilveszter előtt való napon éppen reggeliztünk, amikor egy becsapódó akna a ház sarkkát elsodorta. (Nagyanyú kiegészítése felvétel 07:09) Mi már akkor lent voltunk. Felmentünk, mert nem tudtuk még elképzelni, hogy mosakodás nélkül éljünk ott lent. A gyerekeket lent hagytuk a házmesterlakásban. Részben a mosdás miatt, részben nem hurcolkodtunk még le a pincébe. Lent voltak az élelmiszereink a kamrába, hogy levigyünk élelmiszert. Akkor csapódott be. Lerohantunk... De ez akkor volt, amikor a lány meghalt... (Felvétel: 08:16) Nagyapú folytatja: Nem, nem. Nálad a dolgok, úgy látom: jobban összeszűkülnek. Az jóval később volt. Ez amikor mi lementünk végleg, én szerintem az volt, ami a ház sarkát vitte el. Megkérdezhetnénk a Rózsi néniéktől... Az jóval később volt, akkor már teljesen leköltöztünk, amikor felmentünk a mosdás céljából és a Mudraiék lakását, a szomszéd lakást egy bomba levitte, úgyhogy egészen az első emeletig lement... Ez jóval korábban volt. Akkor még szerintem szilveszter előtt volt. Ezek az epizódok, ahol már a dátum egészen mellékes. Azokra a napokra és a pontos dátumokra ma már nagyon nehéz visszaemlékezni. De arra még mindannyian ennyi év után is emlékszünk (ma már 1972-t írunk), hogy az ember élete tényleg hajszálakon múlt. Említettem már azt a becsapódást ott a Károlyi utca sarkán, ahol többen meghaltak, megsebesültek. A mi lányunk, a szolgáló lányunk olyan hisztériás rohamot kapott, hogy egyszerűen nem tért magához és orvost kellett hívni hozzá. Én nem voltam ismerős azon a környéken. Kirendel? Pláne éjszaka volt. Havas, téli éjszaka. Kérdeztem a ház többi lakóit, hogy tudnak-e olyan orvost, akit el lehetne hívni innen a közelből. A házban laktak Richterék. Egy nyugalmazott közjegyző. Annak a szolgáló lánya egy rendkívül határozott, erélyes nő azonnal jelentkezett, hogy ő elvisz engem, ő nem fél! El is indultunk - még ma is előttem van az a szörnyű kép a leszaggatott villanyvezetékek a sínek felett, a már akkor is az utcán heverő lóhullák... - Kerülgetve a vezetékeket el is jutottunk az orvoshoz. Vállalkozott is rá, hogy eljön hozzánk. Nem gondoltam volna, amikor ez a szegény nő elkísért engem az orvoshoz és szerencsésen haza is vezérelt, hogy másnap ezt a nőt én fogom eltemetni. Másnap ugyanis az történt délelőtt tájban, hogy egy szörnyű bombázás következtében a házunk udvarában táborozó lovak, katonai tábornak a lovai megvadultak, összevissza akadt a vezetékük. S ez a lány, aki úgy látszik: egyáltalában nem ismerte a félelmet kijelentette, hogy ő majd kimegy. Rendbe hozza a lovakat. Megbékíti őket. Kiment, következő pillanatban, ahogy kijött az udvarba, a második emelet folyosóját egy oldalról jövő akna eltalálta. Úgyhogy egy nagy márványtömb lezuhant. Csak súrolta szegény szerencsétlen nőnek a fejét, de azonnal meghalt. Amikor elmúlt az ostrom, kimentünk. Ott feküdt holtan. Csekély vércsöpp jelezte a szája szélén, hogy belső vérzés, valószínű koponya alapú törést kapott. Este Mudrai bácsival, az egyik legidősebb lakója volt a háznak... Sírt ástunk a Múzeum Körút Sándor utca sarkán. Egy lepedőbe csavartuk, Richterék adtak egy lepedőt. Abban szegényt elhelyeztük. Lehet, hogy még ma is ott fekszik több más halottal együtt, akit eltemettünk. Ott alussza örök álmát. Olyan volt akkor az élet. Ilyen hajszálakon múlott. Egyik nap még életerős, fiatal nő. Másik nap már el is temettük. Ma se tudom, hogy hívták. Nem tudok róla semmit. Az óvóhely... Arról is kell pár szót mondanom. Nem volt óvóhely tulajdonképpen, hanem a pincének a legtágasabb helysége. Ott helyezkedett el a lakók többsége. Főleg azok, akik korábban költöztek le, mint mi. Mi, amint említettem korábban, előbb megpróbálkoztunk a képtár pincéjében, de onnan (nem érteni mikor Felvétel: 13:45) visszaköltöztünk. Nekünk már csak a nagy helységből nyíló oldalfolyosó adott menedéket. Amennyiben ezt menedéknek lehet nevezni. Mert semmiféle védelem nem volt. Ha mondjuk az a bomba, amelyik a Sándor utca 4. előtt csapott le, a mi házunk előtt csap be, nem tudom, hogy nem dőltek volna-e be a falak és nem temetnek el bennünket. De hát ezeket akkor nem lehetett kiszámítani. Mindenesetre mi annyiból jól jártunk, hogy arra senki nem mert kimeni, mert elég veszélyes, védtelen hely volt. Bár amennyire a másik óvóhely védett volt... Nem lehet megállapítani, mennyire volt védett. Akik a nagyteremben voltak, fotelokban, fekvőszékekben mind az 5 hetet, amit az óvóhelyen töltöttünk, élve éltük át. Az öregek nem is nagyon bírták. Többen meghaltak. Ha nem is mindjárt ott az óvóhelyen, de pár hónap múlva a ház öreg lakói jóformán mind kihaltak. Beleznay Ádám bácsi, a volt kabinettulaj a főnökhelyettes; egy öreg tanító (annak a nevére nem emlékszem). Egy másik lakó, aki a Jovicsékkal volt jó viszonyban. Azok etették. Többen is meghaltak. Mudrayéknak volt az albérlője az a harmadik halott. Tulajdonképpen az öregek, azok nagyon nehezen bírták. Főleg a férfiak. A nők nem. Nők közül nem tudom, hogy bárki is meghalt volna az ostrom következtében. A nők mozogtak, főztek. A férfiak csak állandóan ültek és várták a végét az egésznek. Ez rövidesen be is következett. Akkor hosszúnak tünt, de ha úgy vesszük, időben... Lementünk karácsonykor és január 21-én korán reggel arra ébredtünk, hogy a szomszéd pincének az áttört falán keresztül (ez a fal azért volt áttörve, mert szerencsénkre a szomszéd ház egy grófi palota volt és kút volt a pincében, onnan hordtuk a vizet. Azért törtük át a falat. Ezen a nyíláson keresztül megjelentek az első oroszok. Ezek a harcoló csapatok voltak, nem sokat időztek. Körül néztek s főleg német katonákat kerestek. Nekem majdnem életembe került ez az első vizitje a megszálló csapatoknak. Tudniillik velük volt tolmácsként egy alacsony, kis púpos emberke, akinek én nem tudom miért, de gyanús lehettem. Talán azért, mert még akkor a jó télikabát volt rajtam. Valamit mondott a kapitány úrnak, az első orosz csapatok parancsnokának. Rám nézett, mondta: davaj! Elindultak velem vissza amerről jöttek. El nem tudtam képzelni, hogy miért akartak elvinni. S hát elképedve és mindenre elkészülve elindultam. Szorosan körülvettek a géppisztolyos katonák. Ekkor egy ifjú hölgy, aki nagyon jól beszélt tótul, ugrott oda a kapitány úrhoz, a parancsnokhoz. Elkezdte magyarázni, hogy én nem vagyok kém. Nem vagyok idegen, nem vagyok német spion, hanem itt lakom a házban, itt vannak a gyerekeim az óvóhelyen. Ugyanakkor a feleségem is. Ő nem tudott beszélni tótul, sem oroszul. Ő is követett engem. Az előbb oroszok csak hallgatták. Vittek jobbra, vittek ballra... Falhoz állítottak. A két fiatal nő, akik velem voltak, elém álltak, nem hagyták, hogy agyonlőjenek. Pedig tartott egy darabig. Összevissza cipeltek, végül aztán megunta a parancsnok, hogy nem tud engem agyonlövetni. Nem tudom mit akart velem, de valószínű az volt a szándéka. Valamit mondott (Mende Valér néninek hívják azt a hölgyet.) Valamit mondott neki és nekem is intett, hogy menjek. Szerencsére, bár eléggé megrázott a dolog, a közeli halál gondolata és érzete, nyugodt léptekkel visszaindultam. Láttam, hogy a katonák felvont géppisztollyal néztek utánam. Talán, ha futásnak eredek, akkor agyonlőttek volna. Persze a két nőt, aki velem volt: a feleségemet és Mende Valért nem akarták agyonlőni. Valószínű ennek köszönhetem, hogy megszabadultam. Rendkívül veszélyes volt az, hogy ha valaki az oroszok sztoj! (megállj) kiáltására nem állt meg. Erre elmesélek egy epizódot. A képtár altisztje volt egy rendkívül rendes fiatal özvegyasszony, Virág Ignácné. Neki rokona volt a papnevelő intézetben egy kispap. Átjött hozzá látogatóba. Akkor még lent laktak az óvóhelyen. A bentlakó részlegen kapott lakást. Az óvóhelynek két feljárata és lejárata volt a jobb és a ball sarkán. A Károly utca és Egyetem utcai oldalán a palotának. Szerencsétlen kispap, miután befejezte a látogatását, feljött az egyik oldalon. Haza akart menni a szemináriumba. A másik oldalon ugyanakkor megjelentek oroszok. Elvesztette a lélekjelenlétét és elkezdett futni a Prohászka szobor felé, ami a Károlyi Kertben állott... Azonnal sortűz. Agyonlőtték, ott temették el a Prohászka szobor tövében. Szóval ennyire vigyázni kellett. Ha ők azt mondták, hogy: állj!!! Akkor meg kellett állni. Mindent engedelmesen át kellett adni, amit óhajtottak. Ellenkezést azonnali halállal büntették. Nehéz idők voltak! Az óvóhelyi életről, amely lehet, hogy valamikor érdekes lesz (bár elég sokan megírták regényben, elbeszélésben), hogy milyen keserves volt a pinceélet. Bár én a magam részéről kigyógyultam az állandó bronchitisemből a pincelevegőn. De bizony azért elég nehéz volt a gyerekeknek és főleg az öregeknek. Nekünk akkor két kislányunk volt: Marika és Jutka. Marika akkor is figyelő, észlelő lény volt. Jutka talán egy, vagy másfél éves csöppség. A bombarobbanásokkor mindig csak azt kiáltotta: "Mia? Bomba! Mia, bomba!..." S nagyot nevetett hozzá. Ő valahogy tréfának vette az egészet. Annál is inkább, mert az oroszok igen barátságosak voltak. Egyébként mikor bejöttek a katonák, a Jutka bent feküdt a babakocsiban. Az egyik katona felkapta legnagyobb rémületünkre, de nem bántotta. Megcsókolta és adott neki valami rettentő piszkos újságpapírba csomagolt, összeragadt cukrot. Utána azonban megnézte, hogy mi van a kocsiban és amit ott talált, mindent elvitt. Elvitte a reflektorunkat és kár elsorolni, hogy mi mindent. Akkor már tulajdonképpen túl is jutottunk a motozáson. Az óraevivésen... A pipáim és öngyujtóim és a többi dolgok elvitelén. Ezek egészen mellékes dolgok. Fő, hogy az életünk megmaradt. Főleg, hogy a gyerekek élete, mert bizony, mint említettük, hogy tisztálkodás miatt felmentünk, az ostrom közepe táján lehetett. Felmentünk a harmadik emeleti lakásunkba. S csak arra riadtunk, hogy valami szörnyű robaly van közvetlen mellettünk. Átöleltük egymást és azt hittük, hogy már a halál. De nem a halál volt. Egyáltalán nem. Ellenben a szomszéd lakást teljesen levitte a bomba. Attól rettegtünk, hogy a két kicsi, akit nem akartunk az óvóhelyen altatni, mert úgy gondoltuk, hogy mégsem egészséges a levegő, házmesteréknél helyeztük el. S azt hittük, hogy az a bomba lement egész az óvóhelyig és a két kicsit is elpusztította. De nem történt semmi bajuk. A faltörmelék elborította őket. De szerencsére úgy bebújtak a takaró alá, hogy még az üvegcserepek sem ártottak neki. A Jutkának ugyan az egyik füle vérzett, de egyébként mire mi lementünk - szerencsére nem a hátsó lépcsőn, ugyanis az elpusztult - hanem a főlépcsőn. Nem láttunk semmit a sok, nagy koromtól, füsttől, portól. Rohantunk a házfelügyelő lakására, de már akkor a két kicsit a Beleznay rokonság (nevekre nem emlékszem) kimentette a törmelékek alól és levitte az óvóhelyre. Az óvóhelyen az élet eléggé nehéz volt, már ami az élelmezést illeti. Mi ugyan bőven elláttuk magunkat. Számítottunk arra, hogy hosszabb ideig fog tartani az ostrom. Kamránk tele volt paradicsomkonzervvel, cukorral, rizzsel, babbal, főleg babbal. Akkor még fillérekbe került. Általában mindennel: befőttekkel, lekvárral. De hát sajnos, mire felmentünk a lakásba, hogy levigyük és élelmezzük magunkat ezekkel a készletekkel, nem maradt semmi. Mindennek nyoma veszett. Kik vitték el? Nem tudjuk. Eltűnt. Akkor, ebben a nehéz helyzetben jött a segítségünkre egy barátunk: Péterffy Gedeon. Ő akkor a központi szemináriumnak a vicerektora volt. Gazdasági főnöke. Ő adott nekünk paradicsomkonzervet. Krumplink, babunk volt. Úgyhogy állandó menü a következő volt: egyik nap paradicsomos krumpli, bableves. Második nap: reggelire, vacsorára rántott leves. Nagyanyú kiegészítése: (Felvétel 26:37) Rántott levest is úgy, hogy zsír nélkül meg kellett pirítani előre a lisztet és azt eresztettük föl vízzell. (Felvétel: 26:43) Nagyapú folytatja: Az volt a szerencsénk, hogy a kávéház Ilikéék házánál - azt mindenki ismerte: a Múzeum kávéházat. - Az a Sándor utca és a Múzeum KRT sarkán. Tulajdonosa: Jovics. Óriási készleteket gyüjtött össze. Bár tőle is a legnagyobb részt elvitték. Társzekérre rakták és elvitték. De azért maradt még annyira kávéja és rumja, hogy minden reggel, amíg az óvóhelyen voltunk, megfelelő ellenszolgáltatásért kávét adott. Nagyon jól esett reggel egy jó meleg kávé. Egyébként napközbeni menü nem túl sok örömet szerzett. Voltak ugye sokan, akik az utcákon heverő lóhullákat darabolták és pompás lakomákat rendeztek a ló vesepecsenyéből. Nekünk ehhez nem volt gusztusunk. Szerencse volt az a tél. Egy egészen különlegesen szerencsés tél volt. Tudniillik végig, az ostrom egész ideje alatt 2-3 fokos hideg volt, amely se nem lett erősebb, se nem olvadt. Úgyhogy a járványt így Budapest, hála ennek a kedvező időjárásnak elkerülte. Sőt! A lóhullák is bizonyos fokig konzerválódtak . Így a fél főváros azt hiszem, hogy a szerencsétlen, vagy éhen elpusztult, vagy pedig a bombatalálat következtében elhullott lovakból táplálkozott. Ehhez, mint érdekességet azt is hozzáfűzhetném, hogy a szerencsétlen lovak, már említettem, hogy a fővárosi képtár udvarán egy század katonaság ütött tanyát. Azoknak a lovait bekötötték a képtár előcsarnokába. Ezek az állatok éhezésük miatt megették az ajtókat, ajtófélfát. Úgyhogy, amikor én átmentem a képtárba, ott már csak lóhullákat és ajtóromokat találtam. Látszott, hogy rágás következtében pusztultak el az ajtók. Mielőtt kimúltak volna az állatok, azzal próbálták éhségüket csillapítani. Az egész képtár kertje, udvara minden tele volt lóhullákkal. Mikor Jutka felkiáltott: mia bomba! Egyik sarokban imádkoztak, másikban jajgattak. Nagy volta az ijedelem. De hogy mi történt? Mi aránylag kényelmesen voltunk. Azon a külső folyosón ágyat is fel tudtunk állítani és feküdtünk egész idő alatt. Nem mondom: szűken. Egy ágyra négyen voltunk. A kis Jutka kocsiban aludt. Marikának meg valami ládát, fekvőhelyet készítettünk. A többiek, mint említettem: ültükben vészelték át az óvóhelyet. Amit talán még meg kéne említeni, nagyon féltünk, rettegtünk. Ott is szerencse volt, hogy a Jovics kávéházában több olyan kantinos, vagy minek nevezzem, szolgáló, pincérlány tartózkodott, aki nem esett kétségbe az oroszok szerelmi éhségétől. Össze is szedtek óriási halom mindenfélét, amit a katonák ajándékoztak nekik. Ezzel kvázi levezetődött az első roham, az első ostrom. A félemeleten rendeztek be egy tanyát, ahol minden este dáridó volt. Folyt a rum, a konyak meg a pálinka a Jovicsnak a készleteiből. A pincébe nemigen jutottak le. Ha lejutottak, azok is inkább fosztogatni jöttek. Főleg pálinkát keresni. Az volt a legijesztőbb, hogy mindenfelé égtek a házak. Azon az éjszakán gyulladt ki a Kálvin tér sarkán mind a négy épület, vagy három legalábbis., ha jól emlékszem. A mi házunk is csak azért nem égett le, mert mi Joviccsal, a kávéházassal állandó inspekciót tartottunk. Tudniillik az volt a katonáknak a szokása, hogy papírból ilyen fákjákat csináltak. Összecsavart papírt gyújtottak meg és ebből világítottak, mint fákjával. S amikor körül néztek, akár találtak valamit, akár nem, eldobták ezt az égő fáklyát. Természetes, ha nem állandó inspekciót tartottunk volna, valószínűleg a mi házunk is leégett volna. Álladóan a vödrökben vizet tartottunk és amikor az oroszok elvonultak, akkor a meggyulladt papírt és szalmát (mert rengeteg szalma volt a borosüvegeknek meg a pálinkás, konyakos üvegeknek, demizsonoknak a szalmája bizony könnyen lángra gyulladt. Ezeket az ott lévő vödrökkel rögtön eloltottuk. Így aztán sikerült megmenteni a házat. Nagyanyú kiegészítése (felvétel 32:38) Még csak azt szeretném hozzáfűzni az óvóhelyi élményekhez, hogy számomra sokkal infernoszerűbb volt ez az egész. Talán azért, mert a férfiak inkább kijártak, még ha veszélyesek is voltak az udvari ajtóban. De én a gyerekekkel többnyire ott voltam egész idő alatt lent a sötétben. Nagyapú mondja: S gyereket vártál... Nagyanyú mondja: És magam is vártam akkor az Esztert. Nagyapú mondja: A harmadik gyereket. Nagyanyú mondja tovább: Azon kívül pedig a legrosszabb volt a hosszú-hosszú éccaka. Mert már délutántól - villanyvilágítás nem volt - . kis mécs világította meg az óvóhelyet meg azt a részt, ahol mi voltunk. Úgyhogy csak azon lehetett áthidalni a hosszú estét a gyerekeknek, hogy ne nyűgösködjenek, ha meséltünk nekik. Marika meg is tanulta ott a Saláta Sára történetét meg még egy pár hosszú verses mesét, amiket meséltünk, mert újabbat nem tudtunk kitalálni. Ő már azt hiszem, nagyon érzékenyen érezte az egész ostromnak az ijesztő voltát. Talán az egyik legszörnyűbb volt, hogy az egyik hölgy, akinek meghalt közben a férje, az egy kissé meghibbant akkor. Éccakánként felkelt és ment keresni a férjét. Végig fogdosta ottan az alvókat, már amennyire azok aludni tudtak. Megfogta a nyakukat. Olyankor aztán nagy sikítozás volt az óvóhelyen. Szerencsére hozzánk nem jött át, mert ott egy keskenyebb átjáró volt, ahol mi aludtunk a gyerekekkel és még a Gécziék? Azt hiszem, Géczinek hívták akik még szintén ott voltak abban az átjáróban. Egy rosszul működő kis sparhelten volt a tűzhely, azon osztoztunk. Voltunk vagy 20 család legalább. Egyébként csak 15 lakás volt a házban, de viszont rengetegen jöttek föl vidékről. Beleznayéknak a lakása megtelt legalább 3 rokon családdal. Richteréknél is voltak, szóval a háznak a lakója duplájára szaporodott. Menekültek is voltak. Mende Valér... Szóval többen voltak. Minálunk is voltak előzőleg menekültek, zsidók. De mikor úgy tűnt, hogy Buda hamarabb fog orosz kézre kerülni, mert biztonságosabb, akkor Tamás Henrikék a fiúkkal, mint Bak Oszkár elköltöztek Budára. Azokban az őszi hónapokban, amikor a nyilas rémuralom tartott, többnyire nálunk töltötték az időt. Legalábbis éccakára följöttek hozzánk aludni. De nekik azonban december közepén a fiúk elpusztult. (Innen Nagyapú folytatja felvétel 36:15) Elment sétálni. Késői aknaszilánk halántékon találta és meghalt. Egyik fia meghalt a fronton, illetve munkatáborban valahol Oroszországban, másikat meg itt találta halántékon az aknaszilánk. Ilyen volt akkor az élet. Ha akkor nem sétál, hanem bent marad... Ugyanígy pusztultak el mások is. Jó barátaink. Péter András, a Franklin vezérigazgatójának a fia. Egy nagyon kedves, rendkívül művelt fiatalember volt. De valahogy az a típusú zsidó volt, aki mindenképp asszimilálódni akart. Keresztény nőt, egy színésznőt vett el feleségül. A Frankel Babit akarta elvenni, az írónak a hugát. De az nem ment hozzá, épp azért, mert zsidó. Egyébként meg dúsgazdag, hát a Franklin vezérigazgatójának volt a fia. Az valahogy nem akarta elhinni, hogy az egész külseje, főleg a vörös haja és az arca annyira tipikusan elárulta a származását... A legveszélyesebb időkben is eljárt otthonról. Elment ebédelni a Gellért szállóba, ha jól tudom, így mesélik. Viszont a nyilas terroristák igazoltatták, mindjárt kivitték a Duna partra és agyonlőtték. Ugyanígy pusztult el ….. (nem lehet érteni a nevet felvétel 37:49) és Bíró József, szóval többen olyanok, akik nem érezték, nem értették meg azokban az időkben főleg, akiknek az arca elárulja a származását, nem szabad sem utcán, sem nyilvános helyen mutatkozni. Komoly veszteségek érték akkoriban a magyar művtörténész gárdát, mert ők mind kiválóan képzett művtörténészek voltak. Tulajdonképpen én erről akartam beszélni. Nem annyira az ostromról és nem annyira a történelmi időknek a szörnyűségeiről. Ám, ha az ember meg akarja magyarázni ezt a korszakot és erről beszél, önkéntelenül ráterelődik ezekre a nehéz napokra a szó és nem lehet kitérni az elől, hogy miként végződött a nyilas éra és miként kezdődött az új korszak, amely 45. január 21-én indult. Akkor jöttek be hozzánk az oroszok. Persze akkor még veszélyes volt kijárni. Ha jól tudom, úgy szólt a megállapodás a békekötéskor, hogy a vesztesek, tehát Magyarország lakosságából is bizonyos számú embert, munkaképes férfit elvihetnek, hogy az orosz elpusztult városokat és vasutakat újjá építsék. Bizony abban az időben az utcára menni nem volt veszélytelen. Állandó igazoltatások és állandó veszély fenyegette azt, aki az utcára kitette a lábát. Férfit nem nagyon lehetett látni kint. Nők pedig azért nem nagyon mutatkoztak, mert hát, ahol hadsereg van, pláne (ha jól tudom, pár napnyi szabad rablást engedélyeztek a csapatoknak) azzal együtt jár az ivás, a fosztogatás és a nőkkel való erőszakoskodás. Ha visszaemlékszem: úgy becsomagoltuk feleségeinket, hogy jóformán csak az orruk látszott ki. Öregasszonyoknak látszottak. Pedig az én feleségem akkor 45-ben 25 éves volt. De mindenféle fekete... (nincs befejezve a mondat felvétel 40:52) Mellesleg megemlítem, hogy akkor, amikor kémnek néztek és német menekültnek, valószínű a jó télikabátom miatt, akkor a házban lévő, egyik rokon nagynénitél kértünk egy öreg kabátot. Körülbelül száz lyuk lehetett rajta, úgyhogy alig lehetett bele bújni. Szakállt növesztettem és szerencsémre, már akkor szürke szakállam nőt, úgyhogy az oroszok csak Sztálin papának hívtak. Ennek köszönhetem talán, hogy nem vittek el. Bár azért volt egy érdekes élményem ezzel kapcsolatban is. Azt érdekes-e megemlíteni, hogy a (talán tarjáninak lehet érteni felvétel 41:45) (kiegészítés: Ez az Arany János szobor kehet a Múzeum kertben) szobor körül temették el az oroszok a halottaikat, akik a fronton meghaltak. Természetesen a szomszéd házakban keresték ki a munkabíró férfiakat és azokkal ásatták a sírt. Ők már csak a temetést végezték el nagy ceremóniával Beethoven gyászindulója mellett. Engem is elvittek ilyen sírásó munkára. El is kezdtem csákányozni a talajt, amit már mondottam, akkoriban 2-3 fokos hideg volt már legalább két hónapja, jól megfagyott a talaj. Nem nagyon boldogultam. Nem nagyon szoktam én a csákányhoz. Múzeumban voltam, inkább a tollforgatáshoz értettem, mint a csákányhoz. Piszkálgattam a megfagyott felületét a múzeumkertnek. Egy orosz, aki ki volt rendelve őrzésre, egy darabig nézte, aztán méregbe jött. Kikapta a kezemből a csákányt, elkezdte csapkodni... Csak úgy szikrázott. Valószínű azt mondta nekem, hogy így kell ezt csinálni. Visszaadta a csákányt én meg ismét elkezdtem, ahogy tudtam. Végül méregbe jött és azt mondta: Sztálin papa, menj! Ennyit már tudott magyarul és haza engedett. A szakállamnak és a rongyos ruhámnak köszönhetem azt hiszem, hogy ilyen könnyen megúsztam. Volt egy sokkal veszélyesebb szituáció, amikor már már bejártam a képtárba. Rendbe kellett hozni, ugyanis szörnyű állapotok uralkodtak ott. Majd ezt is részletezem, most csak azt szeretném elmesélni, hogy egy alkalommal haza indultam ebédelni. Az átjáróház akkor még zárva volt, nem tudtam arra menni. Kecskeméti utcán indultam el. Megkerülöm a háztömböt, gondoltam, úgy megyek haza. A Kecskeméti utcában, a Szent István Társulat épületének a kapualjából kiugrott két katona és egy civil. Megállást parancsoltak, megálltam. Mondták: legitimáció! Vagy valahogy ilyen szót használtak, nem tudok oroszul... Elővettem, ami igazolvány nálam volt, mondták: nyet! Nem volt jó nekik semmi. Volt velük egy tolmács, az is azt mondta: nem jó. Szerencsémre bent az udvarba már be volt zsúfolva legalább 100 ember, akiket már kijelöltek arra, hogy viszik tovább Szibériába, Oroszországba. Eszembe jutott, hogy van nekem egy régi katona igazolványom, amit 1919-ben kaptam. Ebben megállapították, hogy még fejletlen és alkalmatlan vagyok katonai szolgálatra. Az volt a szerencsém, hogy ez a papír még ma is meg van összeragasztva. 10 darabra esett szét az idők nyomától. Ezt a papírt is előhúztam, vörös színű volt. Az orosz tisztek megnézték elöl, megnézték hátul... Valamit beszélt a tolmáccsal, mondta, hogy mehetek. Akkor szintén úgy éreztem, hogy a végzet körül ölel és magával ránt a mélységbe. Mert én nem hiszem, hogy a fizikumommal és a munkámhoz hozzá nem edződött szervezetemmel kibírtam volna egy több éves oroszországi kényszermunkát.

De hát akkor így volt. Nagyon sok ember ment el és nagyon sok ember nem jött vissza. Voltak, akik nagyon erősek és kitartottak, visszakerültek. Bizony kevesen. A képtár, az volna most a következő. A házunkról nem is beszélek. Egyelőre nem is mentünk be a lakásunkba, mert azt mondták, hogy onnan is elvisznek fiatalabb férfiakat. Egy nagynénink lakott a második emeleten, akinek a folyosóját elvitte az a bizonyos bomba... Agyon csapta azt a szegény szolgáló lányt. Oda csak nagyon nehezen lehetett bejutni. Gondoltuk, hogy oda nem jönnek se rekvirálni, se pedig férfiakat keresni. Úgyhogy pár napra odaköltöztünk. Vesztünkre, mert közben a lakásunkat föltörték. Mégpedig, ahogy hallottuk: nők, katonanők, partizán nők. S azok bizony, mindent, ami mozgatható volt, elvittek a lakásból. Fényképezőgépet... Töltőtollakat... Pokrócokat... Fehérneműt Ilikének... Úgy gondoltuk, hogy kétfelé osztjuk a készleteinket: a fehérneműt és egyebeket. A felét a pincébe visszük, felét fent hagyjuk. Hát sajnos, annak, hogy nem mentünk haza, köszönhettük, hogy ami fönt volt, azt mindent elvittek. Tudniillik állítólag, ahol laktak, azokat a házakat megkímélték. De amelyik lakás üres volt, arról azt tartották, hogy abból elmenekült valószínű nyilas a tulajdonos,s az szabad préda volt abban az időben. Így hát bizony nagyon nagy veszteségek értek bennünket. Az volt az érdekes, hogy a több kilós ezüst készlet szétszórva ott feküdt a földön, szétdobálták, de nem vitték el. Szinte érthetetlen. De azt is el kell még mondanom közben, hogy a lakásunkat egy körülbelül 50 cm hosszú bombatalálat érte. Ez a bomba átütötte a Sándor utcai falat. A két ablak között lévő fiókos szekrényt részben megrongálta, azután a heverőnk előtt áttörte a mennyezetet. Bement az alattunk lévő lakásba, a Vikusék lakásába. S ott szépen elfeküdt egy heverőn és szerencsére nem robbant fel. Mert, ha az felrobban, akkor bizony mindenünk ott veszett volna. Az volt a szerencse, hogy nem minden bomba robbant fel.